A technológiai fejlődés még a múlt században túljutott az azt leíró grafikon görbéjének “térdén” és innentől, jelenleg is meredeken ível felfelé. Ma még inkább igaz Neumann János 1950-es években tett megállapítása, miszerint “[a] technológia egyre gyorsuló fejlődése azt a látszatot kelti, mintha fajunk történetének valamiféle lényegi szingularitásához közelednénk, amelyet elérve nem folytatódhat az emberi élet az általunk ismert formájában” (Kurzweil, Ray: A szingularitás küszöbén. Ad Astra Kiadó, Budapest, 2014.). Elképzelhető, hogy valóban egy humán evolúciós határhoz érkeztünk. A folyamatot időről időre robbanásszerű változások jellemzik. Ezeket a robbanásszerű változásokat hívjuk technológiai forradalmaknak. Ma, a negyedik ipari forradalom idején ugyancsak egy ilyen robbanásszerű változást élünk meg.
A jelenleg zajló technológiai forradalmat hajlamosak vagyunk pusztán az informatika forradalmának tekinteni, és ebben van igazság. Azonban ez a forradalom valamennyi tudományágat egyszerre érinti, a matematikától kezdve a fizikán, kémián, biológián, genetikán keresztül a robotikáig, nanotechnológiáig és a társadalomtudományokig, amelyek immár fej-fej mellett egymáshoz felzárkózva és egymást támogatva, gyakran összeolvadva fejlődnek gyorsuló ütemben, nem utolsósorban azért, mert ezt a kölcsönösen egymásra ható elemekből álló, egyre összetettebb rendszert ideghálóként szövi át, foglalja hálózatba, kapcsolja össze, fejleszti, támogatja és mozgatja az informatika. Az informatika hálózatfejlődésben betöltött szerepe az, ami az informatikát sok más hasznos tulajdonsága mellett igazán fontossá teszi ebben a folyamatban.
Ez az egész fejlődő rendszer előbb-utóbb hozzámért jogi szabályozást igényel. Olyan szabályozást, amely tekintettel van a tudományterületek és kultúrák interakciójára, azaz nem csupán ágazati, felszíni és regionális, hanem egyidejűleg mélyebb, közös mintázatok mentén kialakított szabályozást is, ami a teljes rendszer működését a jogkövetkezmények szempontjából képes egyensúlyban tartani. Sokan most valószínűleg úgy gondolják, hogy értelmetlen ezen gondolkodni, hiszen ilyen szabályozásra egyébként sincs esély, vagy gondolhatják azt is, hogy fölösleges szabályozásra gondolni mindaddig, míg a szabályozandó jelenség fejlődő stádiumban van, azaz várjuk ki a végét, és majd azután gondolkodunk a szabályozáson. Én nem így gondolom, mert a komplexebb rendszer komplexebb szabályozást, és komplexebb jogalkalmazást igényel.
Az új digitális technológia mindenütt jelen van, és az általa érintett valamennyi terület egy csapásra mérhetővé és kiértékelhetővé válik. A növekvő számítástechnikai kapacitás a modellezés soha nem látott távlatait nyitja meg. Az emberi civilizáció hatalmas mennyiségben termeli a digitális adatokat, legyen szó egészségi állapotról, fizikai mozgásról, munkavégzésről, kommunikációról, vagy szórakozásról. Tulajdonképpen minden cselekedetünk, amelyhez elektronikus eszköz vagy szolgáltatás kapcsolódik, adatokat rögzít ezekről a folyamatokról egyre növekvő tömegben (Big Data). Ahogy mondani szokták, “[m]inden billentyűleütéssel egy algoritmust tanítunk”, és ezzel az emberi tevékenység egyre szélesebb területen válik mérhetővé olyan részletességgel, amilyenre korábban nem volt példa. Nem csoda, ha az adatvédelmi szabályozás kiemelten érzékeny területté vált. A mérhető emberi tevékenység pedig tudományos módszerekkel megismerhető, és ennek során a tevékenységeinknek olyan mintázatai rajzolódnak ki előttünk, amelyek korábban rejtve maradtak. E mérésnek köszönhető az is, hogy ma összehasonlíthatatlanul több információval rendelkezünk egy-egy jogalany közelmúltjáról és jelenéről, mint korábban.

Mégsem gondolom, hogy a jövő az összetettebb jelenségek tekintetében, mint amilyenek például a jog által értelmezett jelenségek többsége, kiszámíthatóbb volna, mint bármikor az emberiség korábbi történetében. Ha hiszek is Marcus Aureliusnak a tekintetben, hogy nincs véletlen, csak beláthatatlan okozat, a hangsúly különösen a jövőt illetően a beláthatatlanságon van, állítom, hogy a jogviszonyok területe a jövőre nézve ma sem kiszámíthatóbb, mint a múltban volt, sőt, talán még kevésbé kiszámítható, és ennek a kiszámíthatatlanságnak fő okait a humán környezet technológia által hajtott növekvő komplexitásának tényében és a továbbra is kiismerhetetlen emberi motivációban látom, amely területeken a technológia, a rendelkezésünkre álló algoritmusok, eleve fennálló korlátozottságuk miatt, csak korlátozott segítséget nyújthatnak.
Márpedig egy kiszámíthatatlan jövőre felkészülve a biztonság intézményei, amilyenek például az átgondolt szerződések, a követelések jövőbeli érvényesítését biztosító közjegyzői okiratok, az újabb és újabb konfliktusokat kiegyenlíteni és nem csupán elodázni képes bírói ítéletek – maguktól értetődően felértékelődnek.

 

I. Intelligens algoritmusok

A mesterséges intelligenciával (MI) foglalkozó, a technológia és a jog kapcsolatát elemző szakirodalom ma már igen terjedelmes. Ennek az ismertetése meghaladja ennek a cikknek a kereteit, ezért első lépésként röviden felvázolom a közelmúltban kizárólag humán szereplők által uralt tevékenységi területeken alkalmazott algoritmusok és az MI jelenlegi tényeit.
A folyamatosan bővülő, hatalmas adatmennyiséggel a magunk humán erejéből, a korlátos teherbírásunkkal, korlátos memóriánkkal és szűk időkeretünkkel már nem boldogulnánk. Valójában egy ideje már nem is boldogulunk azok nélkül az algoritmusok nélkül, amelyek a segítségünkre vannak ezeknek az adathalmazoknak a tárolásában, rendezésében és elemzésében. Ezek az algoritmusok az utóbbi tíz évben jelentős fejlődésen mentek át. Közülük néhány, mint például az IBM Watsonja, már van olyan fejlett, hogy képes megcélozni az emberi intelligencia egy-egy területét, ahol a humán erőforrás mindeddig egyeduralkodó volt. Ezeken a megcélzott területeken pedig az algoritmusok előbb-utóbb túlszárnyalják az embert (pl. Jeopardy, Sakk, Go). A játékok területén például ezek az algoritmusok jelenleg olyannyira meghaladják az ember képességeit, hogy már nem is játszunk velük, legfeljebb az egyszerűbb, hozzánk mért változataikkal, mert ez már nem játék, hanem pontosan belátható folyamat, legalábbis a tekintetben, hogy ki fog nyerni a játékban, a játék pedig sok más szerethető tulajdonsága mellett éppen a nyertesi pozíció megszerzésének kiszámíthatatlansága miatt érdekes számunkra.
Annak ellenére azonban, hogy a köznyelv minden olyan algoritmust MI-nek nevez, amely képes néhány művelet elvégzésére, a jelenleg használatos algoritmusok nem nevezhetők valódi vagy erős mesterséges intelligenciáknak, sőt attól még nagyon távol állnak. “Mindegyiknek van egy csodálatos tulajdonsága, ami mellől hiányzik az összes többi tulajdonság” a humán vagy általános intelligenciához képest (Bostrom, Nick: Szuperintelligencia. Ad Astra Kiadó, Budapest, 2016.). A lehetőség azonban megvan bennük, hogy általános intelligenciává váljanak.
Hogy eljön-e egyáltalán az általános mesterséges intelligencia és ezt követően a szuperintelligencia kora, és ha igen, az mikor következik be, arról megoszlanak a vélemények. A kutatók jelentős részének az a véleménye, hogy biztosan eljön ez az idő, majd ezt követően az intelligenciarobbanás, ami a szuperintelligencia megjelenéséhez és a technológiai szingularitáshoz vezet. Aszerint, hogy ezt mikorra teszik, megkülönböztethetünk technoszkeptikusokat akik szerint a század végén, a jövő század elején számolnunk kell az általános MI-vel -, és optimistább véleményalkotókat akik szerint már a XXI. század közepén, illetve néhány évtized múlva számíthatunk a megjelenésére. Ők azután újabb csoportokra bomlanak, a modern luddistáktól kezdve a baráti MI-hívőkön át a digitális optimistákig (Tegmark, Max: Élet 3.0. HVG Kiadó, Budapest, 2018.). Annyit megállapíthatunk, hogy nem ma következik be, és nem közvetlenül holnap. Tulajdonképpen e tekintetben senki sem tud biztosat.
Mindenesetre az optimista a következtetések többé-kevésbé töretlen fejlődéssel számolnak, és viszonylag ritkán emlékeznek meg arról a két “informatikai télről”, ami ezen a területen először az 1970-es évek közepén (“első MI tél”), majd a 1980-as évek elején történt új lendületet követően a ’80-as évek végén ismét (“második MI tél”) beállt. A jelenlegi folyamat az 1990-es években kezdődött, és jelenleg is tart, azzal a különbséggel, hogy abban ezúttal nem csupán a számítástechnika fejlődése, hanem más tudományágak fejlődése, mint például a genetikai felfedezések, új tudományterületek kialakulása, és a különböző tudományterületek egymást támogató kölcsönhatása is jelentős, erősödő szerepet játszik. A terület fejlődési lendülete, a hozzá kapcsolódó tudományos és financiális támogatás világszerte óriási mértékű, és bár vannak jelek, amelyek a megtorpanásra utalnak, és mintha egy kis csalódottság és nagyobb óvatosság volna érezhető (pl. a közelmúlt Facebookról szóló hírei, a munkahelyi interjúk esetében használt algoritmusok, vagy a bűnismétlés valószínűségének megállapítására szolgáló algoritmusok használata miatt felröppent negatív hírek miatt), nem lehetünk biztosak benne, hogy beáll-e egy újabb informatikai tél. Érdemes figyelni arra a folyamatra is, ami a techno cégek tőzsdei értékének alakulásában, az értékek azóta részben korrigált – esésében mutatkozott meg 2018 második félévében (Brückner Gergely: Menekülnek a befektetők a tech-papírokból. Index.hu, 2018.11.06.).
A kölcsönösen támogató párhuzamos tudományfejlődés az általános MI kialakulásának irányába hat, csakúgy, mint a nagy adatállományok kezelésének szükségszerűsége által támasztott igény, de még inkább az első erős, azaz humánszintű MI kifejlesztésével járó sokrétű előny ígérete.
Nekem szerencsére nem kell e téren jóslásba bocsátkoznom, mert akár lesz újabb MI tél, akár nem, az új technológiák már a jelenleg is forradalmasítják az életünket, az elvárásainkat, és az eljárásainkat. A folyamat minden emberi körülményt – a jogot is – alapjaiban érinti. A jog a jelenség komplexitása és mélyen szántó hatása miatt dogmatikai, alapelvi szinten érintett a folyamat által. Ez pedig a jogalkotás és jogalkalmazás vonatkozásában is olyan kérdéseket vet fel, amelyeket ezeken a területeken nem mérnököknek és nem közgazdászoknak, hanem a jogászoknak kell megválaszolniuk.
Jelenleg az új technológiákra, a gyenge MI-re való rácsodálkozás időszakában, a legnagyobb veszélyt az új technológiák által kiváltott folyamatok félreértése, és a technológia helytelen alkalmazása jelenti. Arra gondolok, amikor például egy algoritmustól olyasmit várunk el, amire nem képes (pl. a jogi értelemben vett döntéshozatal), olyan területen alkalmazzuk, amire nem alkalmas, vagy éppen tévesen értelmezzük az általa kínált adatokat.
Mivel a mai technológia, a rendelkezésre álló gyenge MI, egyértelműen nem értelmezhető általános intelligenciaként, folyamatos emberi felügyeletre szorul, és ha nem ügyelünk az észszerű alkalmazásra, rossz döntéseket, több problémát, hosszabb ügyintézést és jelentős adminisztratív többletmunkát okoz, ami akár meg is béníthat egy-egy eljárást. Észszerű alkalmazás mellett azonban jelentős segítséget nyújthat.
Épp ezért mielőtt az alkalmazás mellett döntünk, szem előtt kell tartanunk, hogy a mai algoritmusok a legfejlettebbek is a formális, azaz ellentmondásmentes rendszerek “nyelvét” beszélik, ami annyit jelent, hogy nem képesek a valódi, hagyományos, jogi értelmében vett döntés meghozatalára. Választhatnak ugyan például véletlenszám, generátor segítségével A, B, C és Z variáció között, ez azonban a mi általános fogalmaink szerint sokkal inkább tartozik a szerencsejáték, mint a megalapozott döntés kategóriájába (és kiszámíthatatlanság szempontjából még ebben sem lehetünk biztosak, mert a véletlen akár álvéletlen is lehet) (Lovász László: Véletlen és álvéletlen. Természet Világa, 2000. II. különszám).
Az algoritmusok nem boldogulnak az ellentmondásos esetekkel, nem boldogulnak a paradoxonokkal, amilyeneket pedig az emberi viszonyok, a jog által értékelt emberi viszonyok tömegével állítanak elénk. Tapasztalhatjuk, hogy a jogi normák gyakran maguk is ellentmondásosak, akár már egy jogszabályon belül is tapasztalhatunk ellentmondást. Ha pedig jogi normákat alkalmazunk valódi emberi viszonyokra (történeti tényállásokra), folyamatosan ellentmondásokkal kerülünk szembe, amelyeken a folyamatot egy-egy, a jogi normarendszernek is megfelelő döntéssel át kell segítenünk.
A jog által értékelt emberi viszonyok, tényállások és jogviszonyok tulajdonképpen egymásnak részben vagy teljesen ellentmondó, illetve egymást támogató formális rendszerekből álló halmazok, ahol több egymással ellentétes igazság is megfogalmazható. Ennek megfelelően egyetlen halmazon (tényálláson, szerződésen) belül, egy-egy formális rendszerben a maga formális logikája szerint igaza lehet a felperesnek vagy a sértettnek, az eladónak, a szállítónak stb. és egy másik ezzel ellentétes formális rendszer logikája szerint ugyanazon a halmazon belül igaza lehet az alperesnek, a vádlottnak, vagy a vevőnek stb. Ezen túlmenően a felperest, a sértettet az alperest és a vádlottat, vevőt, eladót stb. támogató formális rendszereken belül is megfogalmazhatók egymással ellentétes, a maguk logikai rendszerében ellentmondásmentes, egymásnak azonban ellentmondó állítások.
Ezen túl az egyes formális rendszerek is folyamatosan változnak a változó környezet által befolyásolt emberi motiváció hatására. Így például egy szerződés megkötésének pillanatában egyezőnek nevezhető érdekek akár már a következő pillanatban is eltávolodhatnak egymástól, amely folyamat a teljes szembefordulásig is eljuthat, különösen akkor, ha a felek motivációit egy gyorsan változó környezet befolyásolja.
Az ellentmondásoknak ebben a dzsungelében kell a jogtudománynak a jogalkotás és jogalkalmazás révén egyensúlyt teremtenie. Lényegében ezt tesszük, amikor a döntéseink mentén jogot alkalmazunk a kitanítástól kezdve, a szerződéskötésen át, egészen az ítélkezésig és a jogérvényesítésig. Ehhez pedig nem csupán a jogi norma ismeretére, hanem a jogalkalmazás képességére is szükség van és nyilvánvaló, hogy a jogi normák ismerete nem azonos a jogalkalmazás képességével, mint ahogyan az is nyilvánvaló, hogy ezek a döntések nem hozhatók meg pusztán a formális logika szabályai szerint.
Persze léteznek tipikus ellentmondások a hozzájuk tartozó tipikus döntéssel, amire egy algoritmus idővel “megtanítható”, de ez csupán annyit jelent, hogy az algoritmusok képesek kezelni a rutin egy területét. Azonban egy-egy jogalkalmazói eljárásról mindig csak a lezártát követően tudjuk megállapítani, hogy az rutinszerű volt-e vagy sem, az elején, amikor indul, senki sem tudja megjósolni, hogy végül a rutinszerűen lefolytatható vagy a különös eljárások csoportját gazdagítja-e. Valójában, utóbb a legtöbb rutin ügy éppen azért bizonyul rutineljárásnak, mert a folyamatában jelentkező kisebb-nagyobb ellentmondásokon az eljárást egy humán jogalkalmazó átsegítette, nem hagyta félresiklani.
Ezen túlmenően pedig a rutinszerűség hangsúlyozása az igazságszolgáltatásban egyértelműen értékvesztéssel, az eljárás elszemélytelenedésével, a feleknek a szabályozott viszonyoktól való elidegenedésével, végül hibás jogalkalmazási döntésekkel járhat, ami az érintett feleket az eljárás elutasítása irányába mozdítja. Azaz kevésbé várható tőlük az eljárás elfogadása, a magukat az eljárásnak való alávetése, az együttműködés és jogkövetés.
Az emberi viszonyok hemzsegnek az ellentmondásoktól, a jog maga is ezeknek az ellentmondásoknak köszönheti a létezését, hiszen ezeket az ellentmondásokat valahogy ki kell egyenlíteni. Ezeknek az ellentmondásoknak a mélyén pedig ott húzódik a kiszámíthatatlan emberi motiváció, ami az újabb és újabb ellentmondásoknak kiapadhatatlan forrása. A jogalkalmazásban számolunk és a jövőben is számolnunk kell az emberi motivációval, és szem előtt kell tartani, hogy folyamatosan bele fogunk ütközni eredeti eldöntendő kérdésekbe, amelyeket nem célszerű algoritmusokra bízni. Míg a matematikában egy igaz állítás ellentéte mindig egy hamis állítás, az életben egy igaz állítás ellentéte sokszor egy másik igaz állítás. Ezek között az egymásnak ellentmondó igazságok között pedig meg kell teremteni az egyensúlyt. Ez az egyensúlyteremtés éppen a helyes jogalkalmazás egyik lényegi eleme, amire az algoritmusok a jelenlegi fejlettségük mellett nem képesek.
Nézzünk egy népszerű példát, az önvezető autók és az autóvezetés esetét.
Egy ellentmondásmentesen definiált (algoritmizált) állandó környezetben, ahol bármiféle emberi közreműködés nélkül, az egymással és a környezetükkel kommunikálni képes önvezető autók vesznek részt a közlekedésben, feltehetőleg minimalizálni lehetne a közúti balesetek előfordulását. Sokkal kevesebb közúti balesettel kellene számolnunk, mint ahány baleset napjainkban előfordul. Abban a pillanatban azonban, ahogy az emberi motiváció megjelenik a rendszerben, azaz ha akár egyetlen ember által vezetett autó is csatlakozik ehhez a járműforgalomhoz, ennek a közlekedési rendszernek a kiszámíthatósága, a közúti baleset bekövetkeztének valószínűsége jelentősen megnő, mert az emberi motiváció és a belőle fakadó cselekvés többé-kevésbé befolyásolható ugyan, de valójában nem kiszámítható, így a rendszert vezérlő algoritmus egyre-másra olyan új döntési helyzetekbe kényszerülne, amilyenekre nincs felkészítve (beprogramozva). Döntést kellene hoznia, erre pedig valójában nem képes.
Ma már egy eléggé zárt, a közlekedés többi résztvevőjétől is megfelelően elzárt környezetben kivitelezhető lenne egy tisztán önvezető autók által uralt, az emberi motiváció érvényesülését kizáró közlekedési környezet, ebből a környezetből azonban mindenestől hiányozna az általunk ma ismert autóvezetés intézménye az ezzel járó élményekkel együtt, beleértve az egyénre szabott, gyors és tetszőleges helyváltoztatás lehetősége által kínált szabadságérzést is.
Ez a példa is jól mutatja, hogy a formális rendszerek mentén működő algoritmusok, a jelenlegi MI alkalmazása során miért kell óvatosnak lennünk, ha azokat egy olyan környezetben alkalmazzuk, ahol az emberi motiváció döntő jelentőséggel bír. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy amely környezet gyorsuló ütemben fejlődik, annak komplexitása is nő.

 

II. A fejlődő komplexitás tanulságai és az emberi motiváció

Hangsúlyozom, hogy amikor ebben az írásban komplexitásról beszélek, nem a természeti környezetünk eleve fennálló magasfokú komplexitására gondolok, hanem a humán rendszerek, a társadalmi környezet komplexitására.
Felteszem, valamennyien úgy érezzük, mind a hivatásunkban mind az azon kívüli életünkben, hogy a világ egyre összetettebb körülöttünk. Azon sem lepődnék meg, ha a legtöbben úgy nyilatkoznának, hogy ez a folyamat érezhetően gyorsul, hiszen egyre több új tényezővel kell számolnunk az élet minden területén – a jogalkotásban és jogalkalmazásban egyaránt -, ami a környezetünk megszokott állapotán minduntalan módosít valamit, és új jelenségekkel egészíti ki az életünket. A környezeti változás újabb és újabb jogszabályokat, gyakori jogszabálymódosítást eredményez, emellett egyre több olyan jelenséggel találjuk szembe magunkat, amire sem jogi norma, sem bírói tétel nem vonatkoztatható.
A rendszerek összetettségét komplexitásnak nevezzük, ha pedig ez az összetettség folyamatosan növekszik, akkor fejlődő komplexitásról beszélhetünk. Ilyen környezetben nem csoda, ha az ember úgy érzi, mintha folyamatos átmeneti állapotban élne, és egyre kevésbé tudna hosszabb távon érvényesülő megállapításokat tenni a jövőre vonatkozóan. Mintha csak egy folyamatosan mozgásban lévő halraj egyedeit kellene megszámolnia.
Nem kell ezen meglepődnünk, hiszen minél komplexebb bármely rendszer, annál kevésbé kiszámítható (Vicsek Tamás: Komplexitás-elmélet. Magyar Tudomány, 2003/3.). Ebben a kiszámíthatatlan környezetben pedig nagyobb a valószínűsége annak, hogy valami váratlan, valami előre meg nem jósolható extrém jelenséggel kerülünk szembe, mint például a “fekete hattyúnak” nevezett jelenség, vagy amilyen például a világgazdaság második világháború óta nem látott mértékű visszaeséséhez vezető 2008-as pénzügyi válság is volt (amikor a gazdaságban az addig stabilan 10%-ot kitevő kockázatok hirtelen – és egyszerre minden területen – 90%-nál magasabb szintre ugrottak), de ide sorolható a BREXIT-jelenség is (Taleb, Nassim Nicholas: A fekete hattyú. Gondolat Kiadó, Budapest, 2012.; Skidelsky, Robert: Keynes: The Return of the Master. PublicAffairs, New York, 2010.).
A környezetünk komplexitása – nem utolsósorban az exponenciális mértékben növekvő technológiai fejlődés következtében – jelenleg is fejlődik, ebből pedig az is következik, hogy egyre többször kerülhetünk szembe hirtelen beálló, meg nem jósolható jelenségekkel az élet valamennyi területén. Ezek a jelenségek lehetnek pozitív vagy negatív előjelűek egyaránt, a hangsúly a kiszámíthatatlanságon van. Ez pedig olyan matematikai tény, amit érdemes folyamatosan észben tartanunk különösen akkor, ha egy döntés meghozatalánál a rendelkezésre álló adatok bősége következtében a jövő megjósolhatóságának illúziójában ringatózunk.
Nagyon érdekes megfigyelni, hogy milyen eltérően reagál például egy közgazdász és a jogász a jelenségre. A közgazdász számára ez az állapot a lehetőségek paradicsoma, hiszen a folyamatosan változó és fejlődő környezet új és új lehetőségeket kínál, és tekintettel arra, hogy egy szerződés a közgazdász számára tulajdonképpen egy “termék”, a termék eladására egy ilyen környezetben új lehetőségek nyílhatnak (Anderson, Chris: The Long Tail: Why the Future of Business is Selling Less or More. Hachette Books, New York, 2006.). A jogász számára azonban ez az állapot mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás szempontjából maga a káosz, azaz kiszámíthatatlan következmények lehetőségeinek halmaza, amire fel kell készülnie. Kivált azokban a jogviszonyokban, amelyek hosszabb időtartamra kiterjedő életciklussal bírnak, hónapokon, éveken, vagy évtizedeken keresztül érvényesülnek.
Az emberi környezet tényeinek bevezetőben említett mérhetősége oda vezet, hogy egy-egy döntés meghozatalánál ma már rengeteg adat áll rendelkezésünkre, ami támogatja a döntéshozatalt, és emiatt úgy érezzük, hogy megalapozottabb döntést tudunk hozni, és ez részben így is van, legalábbis ami a jelent illeti. A jövőre nézve azonban, egy jogviszony kimenetelét tekintve, továbbra sem tudunk általánosan megalapozottabb állításokat megfogalmazni, sőt annál kevésbé tudunk ilyen megállapításokat tenni, minél hosszabb időszakot veszünk alapul.
Nem azt állítom, hogy a jövőre nézve nem határozhatunk meg valószínűségeket. Ezt minden további nélkül megtehetjük és ebben az adatbőség valóban támogat minket, és a “jóslat” be is teljesedhet, ha a kinyilatkoztatásához képest semmi sem változik a szóban forgó események környezetében. Egy stabil és állandó rendszer működéséből fakadó következmények valóban annál jobban megjósolhatók, minél több adat áll rendelkezésre erről a rendszerről. Egy folyamatosan változó, hangsúlyozottan komplexitásában fejlődő rendszer esetében azonban ez a jóslás az adatbőség ellenére sem válik feltétlenül pontosabbá, hiszen a jóslással érintett rendszer folyamatosan kiegészül új, kölcsönható elemekkel, olyan tényezőkkel, amelyekkel korábban nem lehetett számolni, mert nem is ismertük őket (Mérő László: A csodák logikája. Tericum Kiadó, Budapest, 2014.).
Úgy látszik, hogy az összetettebb jelenségekre vonatkozóan, mint amilyen a jog által értelmezhető jelenségek döntő része, a rendelkezésünkre álló adatbőség ellenére sem tudunk a jövőre nézve hosszabb távon megalapozottabb előrejelzést adni, és ezen értelemszerűen – 4/5 –
a múlt tényeiből, a múlt statisztikai adataiból levont következtetések sem segítenek.
Hiába rendelkezünk tehát sok információval például egy szerződés megkötésekor a másik félről, ha ez a szerződés hosszabb időn keresztül fennálló jogviszonyt keletkeztet, ennek a jogviszonynak a kimenetele, a szerződésszegés, vagy a hibás teljesítés valószínűsége a változó környezet és az ettől függően változó emberi motiváció miatt ma sem jósolható meg pontosabban, mint akár tíz évvel ezelőtt volt. Különösen úgy, hogy az emberi motiváció, az egyéni célok mérésére jelenleg nem létezik tudományos módszer (Barabási Albert-László: A képlet. Libri Kiadó, Budapest, 2018.).
A technológia mai fejlettsége mellett lehetséges, hogy például egy bíró már meghozott ítéleteinek, az azok alapjául szolgáló történeti és jogi tényállások elemeinek ismeretében, hozzávéve ezekhez az új, ugyanezen bíró által megítélendő ügy történeti és jogi tényállási elemeit, magas százalékban valószínűsíteni lehet a meghozandó ítélet eredményét, azaz kis túlzással megjósolhatóvá válik a bíró által hozandó ítéletet.
Készséggel elhiszem, hogy ez lehetséges abban az esetben, ha ez a képzeletbeli bíró rutinszerűen ítélkezik, és ha az új, megítélendő tényállás abszolút minden vonatkozásban megegyezik a korábban elemzett tényállással, és például az eljárási bizonyítás során sem várható semmiféle új, releváns elem megjelenése.
Azonban vajon változik-e a képzeletbeli bíró motivációja és ezzel együtt az ítélkezési gyakorlata, ha megtudja, hogy egy algoritmus elemzi a munkáját, és ennek alapján akár fogadást is lehetne kötni az általa lefolytatott tárgyalás kimenetelére? Úgy gondolom, igen. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezt követően nem születnek hasonló vagy ugyanolyan döntések hasonló tényállások esetében, csak arról van szó, hogy a korábban kiszámítható vagy kiszámíthatónak tűnő ítélet az emberi motiváció megváltozása miatt sokkal kevésbé vagy egyáltalán nem lesz kiszámítható.
Ami pedig a bármely joggyakorlat alapjául szolgáló történeti tényállásokat illeti, ahogy arra korábban is utaltam, azokról utóbb valóban elmondható, hogy a nagyobb részük átlagosnak tekinthető és csak kisebb részük minősül különösnek, de ezt a megállapítást is minden esetben csak utólag tudjuk megtenni. Amikor egy-egy jogalkalmazási eljárás megindul, valójában senki sem lehet biztos abban, hogy az végül, amikor lezárul a tipikus többség vagy a különös kisebbség halmazát gazdagítja-e majd. Nagyon valószínű, hogy a tipikus többséghez tartozó ügyek jelentős része is azért minősül utóbb tipikusnak, mert az eljárás közben felmerülő kisebb-nagyobb ellentmondásokon, azaz eldöntendő kérdéseken egy jogalkalmazó, azaz egy humán intelligencia a döntéseivel átsegíti azt.
Az emberi környezetben, az emberi folyamatokban beleértve a jogalkalmazás folyamatait is az adatbőség és a környezeti jellemzők egyre kiterjedtebb megismerése mellett is létezik egy állandó és jelentős bizonytalansági tényező, ami különösen a fejlődő komplexitás tényével együtt értelmezve az emberi motiváció kiszámíthatatlanságában rejlik.

 

III. Jogalkotás és jogalkalmazás

Gyanítható, hogy a felvázolt jelenségek a jogot sem csupán a felszínen, hanem egész mélyrehatóan, az alapjogokat, a jogi dogmatikát is elérő mélységben érintik majd. Gondoljunk csak bele, hogy a napjainkban az euroatlanti térségben elfogadott emberi jogok fejlődése a 13. század elejétől, a 18. század végi lendületvételén keresztül napjainkban is tart. A világnépesség ez idő alatt a 900-as évektől az 1700-as évekig mintegy 320 millióról 600 millióra nőtt, míg az 1700-as évektől az 1850-es évekig mintegy 600 millióról 1200 millióra, napjainkban pedig nagyjából 7 651 866 317 fő. Ez a sűrűsödő népesség a globalizált rendszerhez tartozó hálózatoknak nem utolsósorban a World Wide Webnek köszönhetően lehetőséget kapott arra, hogy akár minden tagja közvetlen interakcióban állhasson egymással. A világ internet használóinak száma jelen sorok írásakor nagyjából 4 154 522 193, ami körülbelül két percenként további 100 fővel nő. Azaz a világnépességnek több mint a fele jelenleg is közvetlenül kapcsolódik legalább egy globális hálózathoz, a World Wide Webhez. Ha feltételezzük, hogy a fenti számok nem tükröznek hajszálpontos adatokat, hiszen például egy-egy alany több eszközzel is kapcsolódhat a hálózathoz, az arányok akkor is megdöbbentőek. Ezeknek a felhasználóknak az interakciója csak ennek az egy globális hálózatnak köszönhetően folyamatosan, a személyek és javak digitalizációjának fejlődésével pedig egyre nagyobb tömegben keletkezteti a jogi tényeket és jogviszonyokat – és akkor a többi hasonló mértékű hálózatról még nem is beszéltünk. Jelenleg tehát már egy globális, fejlődő komplexitású rendszerben megvalósuló közvetlen interakcióról beszélünk. Globális rendszerről a hozzá mért globális szabályozás nélkül.
Az emberiség több mint a felének lehetősége van a közvetlen kommunikációra és egyre bővülő körben mindenre, ami ezzel összefügg. Lehetősége van például szerződéseket kötni, egyéb jogviszonyokat létesíteni egy olyan globális térben, amely független az államhatároktól. Ez az interaktivitás egy komplex rendszerbe foglalt, globális kulturális sokféleséget tükröző több mint 7,5 milliárd lelket számláló világban nyilvánvalóan sokkal nagyobb, mint egy 600 milliós népességet számláló, globális hálózatoknak híján lévő, vagy legalábbis azoknak legfeljebb kezdeményeivel rendelkező világban, ami merőben új megvilágításba helyezi a jogalkalmazás és jogérvényesítés, ezzel együtt a jogalkotás lehetőségeit és szükségszerűségeit.
Ez az állapot magától értetődően egyre több, jogi szempontból értelmezhető konfliktus, eredeti döntési helyzet gyors kialakulásának lehetőségét hordozza. A globalizált világban a komplex rendszerhez kapcsolódó, egymással is összefonódó hálózatok pl. a World Wide Web, a közlekedési hálózat, az ellátórendszerek stb. révén a széles értelemben vett információ pillanatok alatt eljuthat a világ bármely, akár minden ember által lakott pontjára, és az általa keltett hatás azonnal tapasztalható. Ez a jelenség nem egy tőlünk távoli, a hatalmas földgolyó távoli részein tapasztalható jelenség, hanem egy, a közvetlen környezetünkben is folyamatosan működő és ható tényező.
Egyre kiterjedtebb a személyek és a javak digitalizációjának folyamata, egyre kiterjedtebbek az elektronikus hálózatok, terjed a gép-gép kommunikáció, és a jogviszonyok alapításának elektronikus formában való globális kiterjedése mind-mind olyan jelenség, amivel a jogalkotás és a jogalkalmazás nehezen tud lépést tartani. Már csak ezért is, mert egy globális folyamatról van szó, a globális szabályozás lehetősége nélkül – legalábbis jelenleg – pedig a komplexebb rendszer komplexebb szabályozást, és ne feledjük, komplexebb jogalkalmazást igényel.
A jogalkotásnak reagálnia kellene a gyorsan változó környezetre, ami egy növekvő komplexitású rendszerben értelemszerűen nehezebb feladat. Megfelelő szabályozás nélkül bírói ítéletekre kell hagyatkozni már az első, egy-egy új jelenség értelmezését célzó kérdésben is, és még akkor is messze vagyunk egy hibás teljesítés értelmezésétől, egy jogvita eldöntésétől, vagy az elmaradt teljesítés kikényszerítésétől, végrehajtásától.
Mi jogászok valójában a jogdogmatika által alkotott rácsokon keresztül látjuk a világot, ami ilyen gyors változás esetén akár a megértés gátja is lehet. A technológiai forradalom által életre hívott új jelenségek értelmezésében a jog sokszor azért bizonyul nehézkesnek, mert a hagyományos fogalomhasználat, a dogmatika nem alkalmazható kellő pontossággal. Példaként említhetem az írásbeliség és az okirat fogalmát vagy a prosumer, azaz szolgáltató-fogyasztó jelenséget.
Mindez felhívja a figyelmet arra, hogy a technológia által okozott változás a jogot a dogmatika szintjén is érinti. Ez megfigyelhető abban, ahogy a jogi dogmatika fogalmai által jelölt jelentéshalmazok folyamatosan bővülnek, ahogy az írásbeliség fogalma által jelölt jelentéshalmaz is a technológiai fejlődés haladtával. Hogy ez azt jelenti-e, hogy elegendő csupán az értelmezést tágítani, vagy pedig komolyabb dogmatikai reformra van szükség, ez még eldöntendő kérdés. Magam az utóbbit tartom szükségszerűnek, azaz számítanunk kell arra, hogy a jelenlegi jogi dogmatikát ki kell egészíteni és előbb-utóbb a szabályozott területhez, az új jelenségekhez kell igazítani. A hazai jogalkotásban az alkalmazkodás egyik szép példája az írásbeliség Ptk.-beli szabályozása, ahol a norma az írásbeliség fogalmát elszakítja a hagyományos technológiától, gyakorlatilag technológiafüggetlenné teszi, ilyen módon pedig akár egy videofájlban rögzített üzenet is megfelelhet az írásbeliségnek. A jövőben bizonyosan további fikciók felállítására kényszerülünk, és könnyen elképzelhető, hogy előbb-utóbb nem lesz elegendő az, ha az új jelenségeket kizárólag a régi fogalmakkal próbáljuk megragadni.
A pozitív példák ellenére a jogalkotás sokszor késve, és gyakran hibásan reagál az új technológiai jelenségekre, ezért a technológiai fejlődés oldaláról nézve a jog sokszor gátló tényezőként jelentkezik. Nem feltétlenül azért, mert tilt bizonyos eljárásokat, hanem azért, mert nem tud időben reagálni a változásra. Gondoljunk csak arra a feszültségre, amit a blockchain-alapú rendszerek elterjedése a GDPR szabályozás alkalmazása során kiváltott. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben, a lassan megszülető szabályozás nem volt felkészülve egy új technológiai jelenség, a blockchain fogadására és arra a hálózatra, amelyben az alkalmazást nyer. Ha GDPR esetében beszélhetünk sikertelenségről, az minden bizonnyal ennek köszönhető, azaz a szabályozás nem volt tekintettel a szabályozandó terület komplexitására.
A jogi szabályozás mindenesetre igyekszik követni a környezeti változásokat. Ez a követés tipikusan az új jelenségekre adott közvetlen reakciókból áll, gyakran olyan késéssel, hogy a szabályozandó terület időközben annyira megváltozik, hogy arra az újonnan kialakított szabályozás már nem is alkalmazható. A jogtudomány elvesztette a kezdeményezés lehetőségét.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy kell-e a jogtudománynak egyáltalán kezdeményező szerepet játszania e területen, szükség van-e olyan preventív jogalkotásra, ami felkészül a környezet gyors változására, feltérképezi a szabályozandó – ezúttal globális – területet, megvizsgálja, majd meghatározza azokat az alapértékeket, amelyekre a szabályozásnak támaszkodnia kell. Persze ahhoz, hogy a szabályozás sikeres legyen, ezeknek az alapértékeknek valóban egyetemes, az interakcióban lévő különböző kultúrák mindegyike által tükrözött értékeknek kell lenniük.
Létezik-e ilyen közös értékhalmaz egyáltalán? Ha igen akkor az egy hosszú távon érvényesülő, a társadalmi és környezeti fejlődési mintázatokat figyelembe vevő teljes, globális térhez mért normarendszer-modell az alapjogoktól kezdve egészen a részletszabályozásig? A rendelkezésre álló óriási számítási kapacitás és a jelenleg már rendelkezésre álló jogi normaanyag beleértve a bírói ítéleteket is felhasználhatók a fent írt “közös halmaz” meghatározására és a modellezésre. Erre eddig a korlátos emberi számítási kapacitás miatt nem volt lehetőségünk.
Ami pedig a közös értékhalmaz létezését illeti, úgy gondolom, létezik ilyen halmaz, hiszen valamennyi szabályozás magából az emberből, és az ember környezetéből indul ki a világ minden pontján. Tehát kell, hogy létezzen a tulajdonságoknak olyan rétege, ahol a jogmodellezés szempontjából lényeges, egyetemes emberi értékek fogalmazhatók meg.
Érdemes tehát megfontolni, hogy a felszínre közvetlenül reagáló jogalkotás mellett kialakítsunk egy kísérleti, modellező jogalkotást is, aminek az a feladata, hogy a szabályozandó globális folyamatokhoz mérten, ezeknek a folyamatoknak a “közös nevezői”, azaz a legmélyebben húzódó mintázatai mentén fogalmazza meg az alaptételeit, és ezekre építve modellezzen jogrendszereket.
A feladat nem lehetetlen és az elemzésben, a modellezésben a technológia komoly segítséget nyújthat. Egy ilyen munkával nagyobb esélyünk lehet a sikerre azokban az esetekben, ha egy váratlanul kibontakozó helyzetet kell gyorsan és kiterjedten szabályozni a felszíni jogalkotásban, továbbá előkészíthető vele egy valóban globális rendszerekhez mért szabályozás. Ez a mélymintázatok mentén felépülő szabályozás – nevezzük hálózati szabályozásnak – ugyanakkor a szabályozandó komplex rendszer paramétereit a hozzá kapcsolódó hálózatok mentén azonosítva, világosan megmutathatja azt a tartományt is, amelyre a felszíni jogalkotásnak fókuszálnia kell. Ezzel élesebben meghúzható(k) az(ok) a határ(ok), ahol a tárgybeli szabályozáshoz képest alacsonyabb szintű, közösségi, például tagállami, önkormányzati, kamarai, szakmai testületek általi szabályozásnak célszerű teret engedni.
Végül, ami a jogalkalmazást illeti, nyilvánvaló, hogy ebben a komplexitásában fejlődő környezetben legnehezebb helyzetben talán a jog alkalmazói vannak, bármely hivatásrend tagjai legyenek is, hiszen gyorsan változó környezetben kell helytállniuk, ahol egyre-másra, és egyre gyakrabban találkoznak olyan jelenségekkel, amelyekkel kapcsolatban sem jogszabály, sem bírói vagy más hatósági döntés nem ad útmutatást. Ezekkel a jelenségekkel ők, a jog alkalmazói találják magukat szembe először, amikor is az új vagy újszerű jelenségeket azonnal kell értelmezniük, véleményt, ítéletet kell alkotni, hozni róluk, megoldásokat kell kialakítani és kínálni rájuk, és lehetőleg olyan megoldásokat, amelyek kiállják az idő és a továbbra is gyorsan változó környezet próbáját, akár évekkel vagy évtizedekkel később is, egy-egy jogviszony teljes életciklusának hosszától függően.
Nem meglepő, hogy Max Tegmark fizikus “Élet 3.0” című könyvében a jogi hivatás gyakorlóit a technológiai forradalom biztos túlélői közé sorolja, annak ellenére, hogy az utóbbi években számos könyv és tanulmány jelent meg ennek az ellenkezőjét bizonyítandó.
Mindenesetre a gyorsan változó környezetben a rutin és minden ezt támogató tulajdonság kevésbé tud teret nyerni, illetve háttérbe szorul, hiszen egy-egy kialakított folyamat már nem alkalmazható olyan hosszú időn keresztül, mint korábban. Ezzel szemben más tulajdonságok, mint például az asszociációs készség, a kreativitás, a proaktivitás, a rendelkezésre álló adatok szintetizálásának képessége, azaz a szintézisteremtés adottsága, a valódi döntéshozatalra való készség és képesség előtérbe kerülnek. A jelen és a közeljövő jogalkalmazóinak képesnek kell lenniük arra, hogy egy-egy történeti tényállást akár arra vonatkozó jogi normák és ítéletek hiányában is, a rendelkezésre álló jogelveket, normákat és ítéleteket szintetizálva ítéljenek és oldjanak meg.
Azok a jog területén működő szakemberek, akik ezen tulajdonságoknak birtokában vannak, minden bizonnyal találnak a szakterületüknek megfelelő, vagy azzal összefüggő feladatot a jövőben is, és biztos vagyok benne, hogy ezeket a feladatokat el is fogják tudni látni. Abban is biztos vagyok, hogy ennek során a technológia segítségére szorulnak, legalábbis az adatrögzítés, adattovábbítás és adatelemzés területén biztosan.
A 21. században, “a komplexitás évszázadában” valamennyiünknek fel kell készülnünk a környezetünk fokozódó ütemű változására, ahol a kiszámítható holnap rovására nagyobb teret nyer a kiszámíthatatlanság, ahol kiszámíthatóság mellett fel kell készülnünk az extremitásra is. •

 

JEGYZETEK

* Az írás a szerző, MI és MI – jogalkotás és jogalkalmazás – hálózati szabályozás cikke alapján készült, amely teljes terjedelmében olvasható a Magyar Országos Közjegyzői Kamara szakmai folyóiratának, a Közjegyzők Közlönyének 1/2019 számában.

corner-pattern stripes